Ha eddig azt gondoltad, vannak az állatok és vagyunk mi, emberek, akkor most talán meglepetésben lesz részed ha elárulok egy titkot. De először is, mindenki nyugodjon le és következzék egy kis földtörténeti összefoglaló.

A történelem során, néhány milliárd éve, megjelent az élet szikrája a földön, majd lassan kialakult az első egysejtű organizmus. Ez a szikra történetesen éppen a vízben történt, ezért ez a kis egysejtű különböző kihívások és nehézségek hatására, az idők folyamán lassan uszonyokat és kopoltyút növesztett. És élt, mint hal a vízben, gondolhatnánk.

Itt azonban még nincs vége a történetnek, mert az élet kihívásai és nehézségei folyamatosan alkalmazkodásra és fejlődésre késztetnek mindannyiunkat. Így tehát a mi vizi élőlényeink sem maradtak sokáig a fenekükön, hanem kimerészkedtek a vízből és lassan sikerült meghódítaniuk a szárazföldet is.

Mivel azonban a szárazföldön az uszonyaival semmit sem ér, ezért, pár százmillió év alatt, gyorsan lábakat is növesztett, így az első vízi lény előbb tehát kétéltűvé fejlődött, majd mivel megkedvelte a víz feletti világot, így lassan elkezdte benépesíteni a szárazföldet is. 

Jelenleg persze nem célom bemutatni a törzsfejlődés pontos folyamatát, a cél csupán annak a nézetnek a megerősítése, hogy mindannyian az állatvilágból származunk. Ezt persze sokan ellenzik, mások elfogadják, de annyi bizonyos, hogy ez a kérdés tulajdonképpen már senkinek sem újdonság.

Akkor mégis miért fontos mindez? Csak azért, mert ha mégis elfogadjuk, hogy korábban mindannyian még a tengerekben úszkáltunk és csak azután kezdtünk a szárazföldön előbb 4, majd 2 lábon járni, akkor az is elfogadható, hogy ahogyan többféle állatfaj létezik, úgy az ember is többféle volt az emberiség hajnalán.

Most ismét nem szeretnék hosszas antropológiai előadásba bonyolódni, inkább csak szeretnék elindítani egy gondolatot. Pontosabban, felvetni azt a kérdést, hogy oké, de akkor vajon mi a helyzet most? Vajon ha többféle emberfaj létezett, akkor manapság mi van velük, hol kereshetjük őket?

Nos, az igazság az, hogy sehol. Kihaltak. Az állatvilág egyetlen emberi faja maradt életben, ez pedig a Homo Sapiens, azaz mi. 

De akkor itt adódik az újabb kérdés. Vajon ennyire erősek lennénk? Vagy ennyire jól alkalmazkodnánk a környezetünkhöz, esetleg, ennyivel okosabbak mint más fajok? Persze, többé-kevésbé valószínüleg ezek mindegyike szerepet játszik, van még azonban egyetlen kis apróság, ami alapvetően megkülönbözteti a Sapiens-t és az összes valaha élt élőlényt a földön. Úgy is mondhatnánk, ez különböztet meg minket, tőlük.

Minden állat, pontosabban minden élőlény az élete során folyamatosan alkalmazkodik és fejlődik, azaz, valahogyan érzékeli, majd reagál a környezetére. A Homo Sapiens az egyetlen, akinek megvan az a képessége, hogy nemcsak reagálni képes, nemcsak arra tudja felépíteni a döntéseit és a gondolatait, amit lát, tapasztal vagy amit érez, hanem, ő az egyetlen lény, ami olyan dolgokat is képes figyelembe venni, amit nem lát és nem is tapasztal, hanem csak elképzel. A képzeletünk az, ami megkülönböztet minket minden más állatfajtól és ami erős közösséggé kovácsolt, benépesítve a bolygót és egyeduralkodóvá téve a mi fajunkat az összes többi faj felett. (Y. N. Harari - Sapiens)

Persze, mondhatnánk, akkor most, hogy az ember lett az egyeduralkodó faj, dejó!, akkor élheti világát itt a földön. Azonban a bulinak még itt sincs vége.

De akkor mégis miért volt szükség erre a kis történelmi bevezetőre? Azért, hogy tudjuk, hogy állatok vagyunk, tudjuk, hogy nem egy egyedi faj, és hogy felismerjük, hogy a képzeletünk egy olyan különleges képességünk, ami elvezette az emberiséget idáig, és talán ez lehet majd a halálos ítéletünk is.

Vajon, hogyan működik az emberi elme, az emberi tudat? Vajon, hogyan vagyunk képesek betanult cselekvések monoton sorozatát ismételni, mint például egy kínai munkás a futószalag mellett, és ugyanez az agy, hogyan képes létrehozni számítógépek egész sorát és önvezető autókat?

Az agyunk működésének alapja tényleg csak egy program és tényleg minden leírható különböző utasítások sorozatával? Akinek vannak programozói ambíciói és van némi angol tudása, az itt olvashat további érdekes gondolatokat erről, ebben az írásban. (IF-elements) 

És ezzel el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, ami mostanság talán a leginkább foglalkoztat mindannyiunkat és amiért ez az írás is megfogalmazódott. Ez pedig az M.I., vagyis a mesterséges intelligencia kérdése.

Be kell látnunk, hogy az ember az élete során tapasztalatokat gyűjt, ami alapján kialakul a személyisége, ok-okozati összefüggések összességeként.
Ha tűzbe nyúlok, akkor az fáj, következésképp, a tűz forró, következésképp, minden ami a forró, az fájdalmat okoz. De ha megeszem a nagyi túrós pitéjét, akkor az  valószínűleg kellemes érzést fog okozni, feltéve persze, ha a nagyi jól tud túrós pitét sütni. Tehát, ha ezt teszem, az kellemetlen, ha azt teszem, akkor az kellemes.

Ilyen és ehhez hasonló egyszerű elemek milliónyi alkotják a cselekedeteink mögött meghúzódó döntési mechanizmusaink összességét, ezek pedig mind egyszerűen lefordíthatók valamilyen programnyelvre is.

Ha tehát egyszerűen ilyen programok futnak bennünk, akkor mi ettől vagyunk intelligensek?

És ha ugyanezen programokat, azaz ezeket a döntési mechanizmusokat, bevisszük egy számítógépbe, akkor ettől az majd intelligens lesz?

Mert ha csak egyszerű döntési lehetőségeket és a befolyásoló tényezők sorozatát veszük figyelembe, akkor a városunkban megtalálható bármelyik galamb is simán tekinthető intelligensnek, hiszen nem tesz mást, mint különböző szempontok figyelembe vételével döntéseket hoz, és villámgyorsan elrepül, ha közeledünk felé, vagy óvatosan közelít, ha a parkban a padon űlő nénike morzsát szór neki maga elé a földre. A szemfüles olvasónak itt talán megakadhat a szeme az “óvatos” kifejezésen. Ez ugyanis nem az aktuálisan létrejövő ok-okozati összefüggések eredménye, hiszen a galamb, egy már meglévő minta híján, nem tudhatja, hogy az illető néni neki készül morzsát szórni, megsimogatni a galamb hátát, vagy esetleg a saját vacsorájához gyűjt hozzávalókat. Egy korábbi minta megléte tehát nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a galamb hatékony döntést hozhasson az adott szituációban.

Hogy mégis közelít? Ez a bizalom. A bizalom tehát nem más, mint egy már korábban rögzült minta újraértékelése, hiszen az állandó menekülés nem hatékony megoldás, ugyanúgy mint a teljes bizalom sem nevezhető annak.

Azonban, ha Hamupipőke galambjait most nem vesszük számításba, akkor megállapíthatjuk, hogy még ezen döntési lehetőségek kiértékelése is kevés ahhoz, hogy azt mondhassuk, a galambok intelligens lények.

Akkor mégis, mi tesz minket embereket intelligenssé, szemben például a galambokkal? Itt sokakban talán rögtön felmerülnek különböző állatokról, például az intelligens delfinekről hallott történetek, vagy kutatási eredmények. Egy delfinnek nem mérhetjük meg a gondolatait, mindenesetre az tény, hogy rendkívül gyorsan tanul és rendkívül sok mindenre is emlékszik, így rendkívül kifinomult döntési mechanizmusokat képes felépíteni magában. Legalábbis látszólag. (Justin Gregg: Are dolphins really smart? 59-66)

Ez lenne tehát az intelligencia?

Úgy tűnik, mint oly sok más dolog az életben, az intelligencia sem egy konkrétan meghatározható tulajdonság. Az intelligencia egy mérték ami nullától a végtelenig terjed. Csak szemléltetés képpen elmondható, hogy a kiinduló pontban lehetnek például a kövek. Miért? Mert se érzékeléssel sem önálló cselekedetekkel nem rendelkezik. 

A sorban utána következhetnek azok az élőlények, amik mind egyre fejlettebb minőségben birtokolják az érzékelés, és az erre adott válasz reakciók lehetőségét. 

Azonban csak az ember rendelkezik azzal az igen összetett képességgel, hogy képes előre tervezni. 

 A kulcs momentum pedig ismét a képzelet. Se egy galamb, de még a delfinek sem képesek elképzelni egy célt, és megtenni a megfelelő lépéseket azért, hogy ezt a célt elérhessék. Hiszen miről is van szó ez esetben? Ennek a célnak az eléréséhez döntések sorozatát kell meghozni, cselekvéseket megtenni, közben folyamatosan legyőzni a belső természetes ellenállást, esetleg folyamatosan vizsgálni a környezetet is, hogy minden a tervek szerint alakuljon, mindezt pedig sokszor lassan, hosszabb idő alatt, amihez persze megfelelő türelem és kitartás is kell. És mindezt miért, vagyis mi által? Nos, mindezt a cselekvés sorozatot egy olyan dolog eléréséért, ami abban a pillanatban még nem is létezik, csak a képzeletünk szüleménye.

És most gondolhatjuk, hogy ez így nem teljesen helytálló. Hiszen, egyszerű pavlovi reflexből is kialakulhat olyan késztetés, ami tetteket eredményez, aminek a kimenetele pedig kétséges. A kétséges kimenetel miatt pedig az ok-okozat nem valósul meg. De úgy tűnik, ez is még mindig csak a látszat. 

“A télire mogyorót raktározó mókus például nem emlékszik, milyen éhes volt múlt télen, és nem is a jövőre gondol. Pillanatnyi, ösztönös késztetés hatására cselekszik, de annak sem eredetével, sem a céljával nincs tisztában.” 
(Yuval N. Harari: Homo Deus )

 Csak mi rendelkezünk képzelettel és így célokkal. Csak mi vagyunk képesek elképzelni valamit, vagyis dönteni olyan dolgok alapján, amik valójában nem léteznek. És éppen ezek az illuzórikus képek és érzetek segítenek sokszor elérni a céljainkat, és ugyanezen illúziók által vagyunk képesek korlátozni a saját lehetőségeinket. Csak mi vagyunk képesek életek százezreit megmenteni vagy éppen elpusztítani, olyan gondolatokra, nézetekre, vagy érzésekre alapozva, ami mögött nincsen valóság, tehát mondhatni az egész nem más, mint illúzió.

Azonban elgondolkodtató, ha az ember kizárólag ok-okozati összefüggések alapján hozná meg a döntéseit az élete folyamán, akkor vajon létrehozna-e olyan gépet, ami kizárólag ok-okozati döntések sorozata által, képes gondolkodni? Létrehozna-e olyan gépet, ami nélkülözve a képzelőerőt, csupán csak az ok-okozati működése által juthat olyan döntésre, hogy az emberi fajt szükségszerű elpusztítani? 

Ha ennek a hosszú gondolatmentnek összekötjük a két végét, akkor az így hangzik:

“Ha az ember kizárólag ok-okozati összefüggések alapján hozná meg a döntéseit, akkor vajon létrehozna olyan gépet, ami csupán ok-okozati működése által jut olyan döntésre, hogy az emberi fajt szükségszerű elpusztítani?”

Tulajdonképpen, miért is kéne az emberi fajt elpusztítani? Manapság ez ugyanis az MI kapcsán megjelenő aggályaink fő momentuma. 

Gondolkodjunk kicsit a gépek "fejével". Vajon melyik lehet az az összefüggés, aminek a megoldása a pusztítás? És itt kell megemlítenünk, hogy a "pusztítás" szó maga is már egy emberi érzelmi töltésekkel jócskán körülhatárolt egyszerű tényszerűség. A pusztítás, ha lehámozzuk a külső érzelmiségét, akkor lét és nem-lét tényszerű kérdését hivatott megoldani.

Tehát, vajon mi lehet az az összefüggés, aminek a megoldása egy, már létező dolog nem-létezővé tétele?

Menjünk még eggyel lejjebb. Valaminek a nem-léte egyfajta űrt eredményez, aminek a létrehozása csakis akkor szükségszerű, ha azt az űrt egy másik dolog szeretné betölteni. Vagyis, ha a gépek léte szükségszerűvé tenné az emberek nem-létét. De vajon hogyan juthat a gép erre a következtetésre, ha ő maga is az ember által jött létre?

Az ember tehát valószínűleg nem veszélyezteti a gépek létezését, hiszen ő maga hozza létre azokat. És az a gép, amelyik nem rendelkezik képzelőerővel, vajon hogyan hozhatna olyan döntést, ami ellenkezik az ok-okozati szükségszerűségekkel, azaz önmaga működésével?

Ez tehát a kulcs kérdés, a kulcs momentum: Az ok-okozati összefüggések, és azok a képzeletünk általi döntések, amik látszólag ellenkeznek az okság, vagyis a kauzalitás törvényeivel.

A jövő nagy kihívása tehát alapvetően a kauzalitás és a képzeletünk ellentéteinek megismerése mentén fog kirajzolódni.

De amit már most érdemes átgondolni, hogy ezek alapján, talán nem is a gépek, hanem leginkább az ember miatt kell aggódnunk, aki ezt a mérhetetlen erőt nem az emberiség érdekében, hanem az ellen fordítja. Csakhogy az emberiség fogalmába maga a pusztító is beletartozik. Mivel azonban öntudatlanul cselekszik, ezért az is a tudatán kívülre kerül, hogy ezzel adott esetben önmaga sorsát is megpecsételi. 

Hogyan lehetséges ez? Hát úgy, ha az ember egy önmagánál is nagyobb cél érdekében cselekszik. Ehhez pedig egy olyan hatalmas, belső erő szükséges, ami nagyobb még a saját létezésénél is. Egy önmagánál sokkal nagyobb cél pedig szükség szerűen ellenkezik a valósággal. 

A pusztítással tehát önmagát is elpusztítja, ez pedig csak az öntudatlan cselekedetek által jöhet létre, amik mögött pedig ismét a képzelet áll mint elsődleges motiváció. Ez az ember tehát intelligens? Hiszen, öntudatlan cselekedteivel végül önmagát is elpusztítja.

Az intelligencia tehát sokkal inkább valahol a tudatosság felé keresendő.

Egy tudat minél intelligensebb, annál inkább felismeri önmaga létezését és ezáltal figyelembe veszi azokat a szempontokat, amik támogatják az önnön és fajtársai létét és fejlődését is. Hiszen a folyamatos fejlődés az, ami állandó energiát és értelmet ad a létezésének, emellett  egy folyamatos elégtétel érzést is biztosít a számunkra, ami pedig a boldogságunk felé vezető egyetlen út, vagyis, maga a boldogság. 

És ez most hogy jön ide? Azért fontos ezeket megérteni mert alapvetően mindannyian a boldogságot keressük valamilyen formában. És éppen ez, vagyis egy vélt boldogság elvesztése okozza azt a belső hiány érzetet és csalódottságot, vagyis egyfajta fájdalmat, ami minden pusztítás mögött tetten érhető. Ez az, ami képes túlnőni az ember önnön lényénél is, és a belső fájdalmaink végtelen mélységét csak egy külső végtelen pusztítás képes időlegesen ellensúlyozni. 

Hiszen minden bizalmatlanság egy belső folyamat eredménye, ami mögött minden esetben valamilyen fájdalom rejtőzik. A külső cselekedetek célja tehát minden esetben a tettek eredménye által, a belső fájdalmaink (hiányállapotok) megszüntetése. 

Következésképp, az a mesterséges intelligencia, ami pusztít, nem nevezhető intelligensek, csupán a megalkotója gondolatai által rögzített utasítások végtelenül bonyolult rendszere, ami talán, ahogyan az Alkotója, végül önmagát is elpusztítja. Hiszen minden céltalan pusztítás egy önmagába vezető folyamat kiindulópontja. 

Az igazi intelligencia tehát a teremtés, a fejlődés, azaz, maga az élet megtestesülése. A céltalan pusztítás nem lehet semminek a megoldása hiszen ellenkezik az élettel. A mai ember a mesterséges intelligenciával szembeni ellenérzései és félelmei hátterében talán éppen önmaga unintelligens lényét véli felfedezni és így el sem tudja képzelni, hogy ez működhet másképpen is.

Vagy talán öntudatlanul eszünkbe jut, mint ahogyan jelenleg viselkedünk a hozzánk képest fejletlenebb lények milliónyival. Ugyanis, háziállataink milliónyit tartjuk jelenleg minősíthetetlen körülmények között, és ez a rejtett bűntudat kerülhet a felszínre, amikor rettegünk, hogy nemsokára majd az emberek milliónyi kerülhetnek hasonló helyzetbe egy nálunk sokkal fejlettebb mesterséges értelem által. 

Csakhogy, a végső intelligencia feltétlenül épít.

Épít, mert csak ez egyeztethető össze olyan egyetemes törvényszerűségekkel, mint például az evolúció.

És most képzelj el egy olyan világot, ami a jelenlegi félelmeinknek éppen az ellentéte.

Megalkotjuk az igazán intelligens gépeket, amik előbb csak minket támogatnak, majd "közös erővel" olyan felfedezések sorát valósítjuk meg, amik az egész emberiség számára megoldást jelentenek majd az összes jelenlegi ismert problémákra. 

Az igazán intelligens gép tehát nem pusztít, hanem támogat. Tényleg elképzelhetetlen?